Zala, a Zalai borvidék mintha egy időre eltűnt volna a piacról, viszont a klímaváltozás, a fogyasztói szokások átalakulása kapcsán a terület újra reflektorfénybe került. A változások nyomába eredtünk Tarsoly Róberttel, a borvidék elnökével. Viniczai Sándor Kertészet és Szőlészetben megjelent cikkét változtatás nélkül közöljük, és ezúton is köszönjük a lehetőséget!
Korábban alig néhány borászatot ismertünk Zalából, de a zalai borok alapvetően nem jelentek meg a piacon. A múltban virágzó hegyfalvak elaprózódtak, vagy felhagyták a művelést. Mára viszont kétszeresen is előnyös helyzetbe kerültek, hiszen a klímaváltozás hatására megbízhatóan lehet szőlőt termelni, és előtérbe kerültek azok a friss, üde fehér borok, amelyek a fogyasztók kedvelnek, ezek előállítására Zala tökéletesen alkalmas. Harmadikként, s ez azon vájtfülű borkedvelők számára érdekes, akik kíváncsiak az újdonságokra, Zalában nem csak a divatos, hanem a régi fajtákat is megőrizték.
„A rendszerváltozás előtt gyönyörű szőlőterületeket találhattunk állami kézben. Elsősorban Zalaszentgrót környékéről van pontosabb képem, ott az állami gazdaságnak, a téesznek is voltak szőlői, és nagyon jó szakemberek művelték ezeket az ültetvényeket. Bort viszont nem készítettek, a piacon zalai bort nem lehetett találni. Badacsonyba, Pécsre került a szőlő, illetve Zalaszentgróton működött egy feldolgozó, ami tömegbort gyártott az akkori szovjet piacra. Emiatt híre se nagyon lett a zalai bornak. Emellett van egy nehéz örökségünk, amit néha megjegyeznek borkóstolókon, a direkttermő szőlők. Ezek a házi kertekben még most is fellelhetők, de úgy gondolom, hogy az ország más borvidékén ugyancsak jelen vannak. Ebben nem jelentünk negatív szenzációt”– magyarázta a szakember.
Ami a jelen helyzetet illeti, a rendszerváltás után csak kis szőlészetek, borászatok tudtak létrejönni. A privatizált állami ültetvényeken sem nagyon alakultak olyan magánbirtokok, melyek bortermeléssel foglalkoztak volna, továbbra is inkább a szőlőeladás ment. Ma találunk családi pincészeteket, de két kézen meg lehet számolni a piacra termelő üzemeket. Emellett ott vannak a kisebbek, akik kizárólag a helyi eladásból, turisztikából élnek. Viszont – mesélte az elnök – az utóbbi 5-10 évben összeállt egy olyan gárda, kollégák, akik együtt gondolkodnak, és erős a szándék, hogy kitörjenek a szürke zónából.
A Zalai borvidék két legjelentősebb körzetre – Zalai és Muravidéki – tagolódik, a borászok földrajzilag elkülönülnek egymástól. A maga 640 hektárjával – ami még magyar viszonylatban is kis borvidéknek számít – nagy területen fekszik. A borvidéki tanács a közelmúltban adott be termékleírás-módosítást, szándékuk szerint nőni fog a borvidéki települések száma. Az eddig kimaradtak a már meglévőkkel szomszédok, így minden tekintetben megegyeznek a borvidéki adottságú településekkel.
„A klímaváltozásnak van egy olyan jótékony haszna számunkra, hogy teltebb, kerekebb vörösborokat is tudunk készíteni, s régóta nem kell félni attól, mint gyerekkoromban, az Olaszrizling beérik, vagy sem. Most inkább arra kell figyelni, hogy jó savval tudjunk szüretelni. Az a savtartalom, ami nálunk a klíma, az agyagos talajszerkezetnek köszönhető, egyre nagyobb előnyt jelent”– hívta fel a figyelmet Tarsoly Róbert. Azokhoz a borstílusokhoz, melyek divatossá váltak az utóbbi időkben, a zalai adottságok kiválóak. A fajták tekintetében pedig vegyesek a szakember érzelmei, ezt több szempontból meg lehet közelíteni. Van olyan vélemény, olyan marketing stratégia, ami egy borvidékhez kevés számú fajtát rendel. Erre példa Burgundia, Bordeaux, vagy akár Új-Zéland, ők sem 80 fajtával törtek föl, hanem kettő-hárommal. Magyarországon is vannak ilyen borvidékek. Zalában viszont úgy tűnik, kísérletezőbb kedvű szőlészek-borászok dolgoztak, tevékenységüknek köszönhetően sokféle szőlővel találkozhatunk. Viszont amire büszkék, ha nem is szigorúan a borvidékhez, de Zala megyéhez kötődik Bakonyi Károly nemesítő munkássága, és az ő fajtáit nagyon szeretik, más borvidékekhez képest nagyobb arányban telepítik. De nem feledkezhetünk meg a régi magyar fajtákról, a Csókaszőlőtől elkezdve a Pintesig sok egyedi ízt lehet megismerni. Ugyanakkor az újító szándékot jelzi az új rezisztens fajták megjelenése. Mint Tarsoly Róbert hangsúlyozza, ezen a területen vannak elképzeléseik, de ahhoz, hogy elérjék a kitűzött célt, még sokat kell dolgozni.
Tarsoly Róbert két kezén meg tudja számolni, mennyien állítanak elő kereskedelmi mennyiségű bort, de biztató, hogy mögöttük áll egy feltörekvő csapat, s érezhető a befektetői szándék is. Körvonalazódik az a fiatalabb generáció, akik elkezdtek komolyabban szőlőműveléssel, borkészítéssel foglalkozni. Példaként említi, olyan ültetvényt, amit a tulajdonosa nem akar tovább művelni, megvásárolják azok, akik nem a borvidékről érkeztek, de itt képzelik el az életüket.
Ha elkezdjük sorolni: Csörnyeföld, Nagyrada vagy éppen Zalaszentgrót, már eddig is voltak, akik be tudták mutatni Zala szépségeit. Az egyediséget elsősorban a fajtaválasztékban kell keresni, ami elképzelhetetlen a természeti adottságok nélkül, s ez a borospalackokon nem feltétlenül jelenik meg, de az idelátogató borturisták közül egyre többen keresik. A helyi gazdák ebből tudnak versenyelőnyt kovácsolni. Akik korábban nem gondolták volna, hogy jövője van a szőlő- és bortermelésnek, azok is egyre jobban bekapcsolódnak. Elindult a közös gondolkodás a borvidék jövőjéről, ennek első szerelemgyereke a közösségi bormárkájuk, a Hegyke.
Hosszú távú célként tűzték ki, hogy a Zalai borvidék a fogyasztók által keresett és kedvelt borvidék legyen, belekerüljenek az ország első 8-10 borvidékei közé. „Ez ma még merésznek tűnik, de minek dolgozzunk, ha nem nagyok a célok. Amikor a szőlészetet, a borászatot tanultuk, a marketinget nyűgnek éreztük, most pedig már tudom, nagyon sok múlik ezen. Olyan marketing koncepciót dolgozunk ki középtávon, amely megmutatja a borvidék arculatát, és ez után lehet az eladást, az értékesítést ösztönözni. Egyetlen apró hiányosságunk van, ez pedig a pénz, most a források megteremtésén gondolkodunk”– mutatott rá a szakember, kevés a piacra termelő borászat, ha mindenkitől marketingjárulékot szednének, egyesek hivatkozhatnának arra, ők csak otthon adják el a bort. Meg kell őket is győzni, legyen akárcsak két-három „kirakatborászat”, vagyis húzónév a borvidéken, az mindenkinek hasznára van. Ha híre megy, több turista érkezik, és azok is profitálnak, akik csak az idegenforgalmat használják ki. Tarsoly Róbert számára az a legnagyobb kihívás, hogy erre forrásokat találjon. Szóba került a Hegyke, ami mellé nagyon alacsony költségvetésű marketinget tudtak tenni. A dizájnt, a nevet, a szlogeneket marketing szakemberek lokálpatriotizmusból kitalálták, elkészítették, de ez nem mehet így a végtelenségig. Ezt a munkát profikra kell bízni, amihez a borászok adják az alapot, az információkat, de pénzbe kerül.
Kérdésemre elmondta, zalai viszonylatban két nagy, 60-80 hektár fölötti cég van, abból az egyik állít elő bort, a másik kizárólag szőlőt, s elviszi a termést a borvidékről. Utána jön a derékhad, a 10 és 20 hektár körüli gazdaságok, de ilyenekből talán nyolc-tíz borászatot jegyeznek, de a 10 hektár alattiak közül sem mindenki készít palackos bort a piacra. Véleménye szerint az ágazat koncentrálódni fog.
Üdvözlendő lenne, hogy a helyi turisztikai vállalkozások a helyi borokat tartsák. Erre éppen Zalakaros környékén vannak jó példák, ahol az itallapokon helyi borok szerepelnek. Ha csak annyit el lehetne érni, hogy a hévízi, a keszthelyi vendéglátósok is kövessék a példát, akkor 2-3-szorosára nőne az alapborok forgalmazása. Ez is fontos feladat.
„Vannak kis exportpiacok, amiket meg lehet találni, de tömeges exporthoz még kicsik vagyunk, a birtokszerkezet és a fajtaszerkezet is szétszabdalt, de országos ismertségre mindenképpen szükség van. Az idegenforgalomban megjelenők nagy része az ország minden tájáról érkezik, és keresik a borainkat, a zalai borokat. Ha viszont nem találják, akkor egy idő után elfelejtik”– hangsúlyozta.
S, mik lehetnek azok a fajták Zalában, melyekre a hangsúlyt helyeznék? Fehérbor esetén a borvidéken testhezálló a könnyedebb irányzat, de nem szabad elfelejteni, hogy sokan nagyon szép eredményekkel kísérleteznek hosszan érlelhető, hordós tételekkel. Szinte minden pincében találunk olyan gyöngyszemeket, amikre szakavatott ember felkapja a fejét. A Hegykével az volt a cél, hogy alapként a Balatonbor – Hegybor példáján elindulva a későbbiekben megfogalmazzák a Zalai borvidék csúcsborát. A borvidék arculatát viszont egyértelműen a könnyedebb, nem túl illatos, de könnyed, jó savú, elegáns fehér borok határozzák meg.
„Az ideérkező vendégeknek két „hűha” élményük szokott lenni, az egyik, amikor kimennek a hegyre, és körbenéznek, leesni az álluk, hogy milyen gyönyörű a táj. A másik, amikor megkóstolják a borokat, és azt mondják, ezt nem gondolták volna”– hangsúlyozta Tarsoly Róbert.
Viniczai Sándor cikke a Kertészet és Szőlészet magazinban jelent meg 2024. július 10-én.
