1998-ban, egy fél hektár Chardonnay vásárlásával indult a történet, ami mára a Dóka Éva Pincészetté nőtte ki magát. Családi hagyományok őrzése és a legfrisseb szőlészeti-borászati szaktudás alkalmazása, vállalkozásfejlesztés és családalapítás szerepeltek a táncrendben, unatkozni tehát nem volt idő. Örömmel mondjuk ki: még mindig itt vagyunk, Zalában, és még mindig szenvedélyünkkel, a zalai borral foglalkozhatunk. Ez pedig komoly megtiszteltetés!
Még ha nem is kerek szám, a 25. évforduló fontos mérföldkő – ehhez érkeztünk el idén, így legfőbb idejét láttuk a visszatekintésnek. Interjúnk első részében Robival beszélgetve felelevenítjük az elmúlt évek legemlékezetesebb, legkedvesebb, legviccesebb történeteit. Anekdotázunk elképzelésekről, tervekről, igen jó tételekről, legendás találkozáskoról.
– Az első közös szőlőterületetek adásvételi szerződésén 1998. január 27-én száradt meg a tinta. Előtte mennyivel merült fel bennetek az ötlet, hogy borászkodni fogtok, együtt, Zalában?
– Már az anyaméhben … Na, persze ez így ebben a formában nem igaz, de mindkettőnk gyermekkorának része volt a szőlőművelés, nekem kissé a borászkodás is. Figyelni a hordót, hogy mikor telik meg és hasonló „komoly” feladatokat kaptam egészen kicsi gyerekként.
A családunkban mindig is természetes volt, hogy a vacsorát a felnőttek egy pohár borral fejezik be, és ez a bor soha nem vásárolt bor volt, hanem mindig a saját termés. Úgyhogy ebbe én is észrevétlenül belenőttem, tartom ezt a hagyományt a mai napig (és örülök neki, hogy így van). A történelmi, gazdasági változások azonban megváltoztatták azokat a kereteket, amelyekben az ilyen kis háztáji, családi birtokok fenntarthatóak tudtak volna maradni, ezért a 90-es években szüleimben is felmerült, hogy befejezik.
Ám ekkor én már visszafordíthatatlanul megfertőződtem a szőlő és a borkészítés szeretetével, így átvettem tőlük a kis családi szőlő művelését. Évával is ebben az időszakban ismerkedtünk jobban össze. Jobban, hiszen lévén, hogy egy utcányira laktunk egymástól, azért volt már ismeretségünk előtte is. Laci papával, Éva apukájával már ilyen szőlő- és bor fanatikusként beszélgettünk erről a témáról. Ugyanis ő, mint kertészmérnök, akkoriban rengeteg érdekességgel, tanáccsal segített nekem is. Nem beszélve arról, hogy náluk a mi családi méreteinknél is jelentősebb (de még mindig kicsi) szőlőterületek álltak művelés alatt már akkor is. Na, és akkor kínálták eladásra azt a bizonyos első fél hektárt a Szélmente dűlőben (azóta is azt tartom, hogy az egyik legjobb a borvidéken), amit Laci papa ajánlott nekünk, akik akkor már egy pár voltunk. Előzőek alapján sejthető, hogy mit válaszoltunk …
– Amikor megvettétek ezt az első területet a Szélmentén, hogy láttátok a jövőt? Terveztétek már akkor is a Dóka Éva Pincészet mai formáját, méretét, a Szeszgyárat, a zalai és országos borversenyeket?
– Hogy őszinte legyek, sehogy nem láttuk, nem terveztük. Igazi szerelem volt ez, örültünk, hogy saját szőlőnk van, amit mi magunk művelhetünk, amiből bor készülhet. Első körben nem is gondolkodtunk bővítésben, bővülésben. Viszont abban az időben végeztem el a növényorvosi képzést, és láttam, hogy mennyivel hatékonyabb lenne, ha az egész Szélmentét közösen próbálnánk megvédeni a betegségektől, kártevőktől.
Az összesen 24 ha-os régi TSz terület ugyanis akkor már legalább 15, vagy még több tulajdonosé volt fél és 3 hektár közötti tulajdonrészekkel. Szerencsére a tulajdonosok is látták ennek az előnyét, így ezután egységesen, az én irányításommal folyt tovább a növényvédelem. A kérdéshez ez annyiban kapcsolódik, hogy ilyen módon mindenkivel megismerkedve többen is elkezdték felajánlani megvételre a saját részüket. Mivel hittünk a területben, és természetesen magunkban is, éltünk a lehetőségekkel. Így gyarapodtak a területek.
Ezzel párhuzamosan folyamatosan bővült a borászat, az üzem is, hiszen a termésnek hely kellett. Menet közben aztán ezeket a régi, elöregedett ültetvényeket felújítottuk és ma már minden területünk saját telepítés. Mostanra úgy gondoljuk, tovább nem szeretnénk bővülni területben, potenciálban, inkább a szakmai fejlődésre, új termékek bevezetésére és a marketingre, az értékesítés erősítésére „gyúrunk”.
– A Zalai Borvidék hírnevén még ma is van mit dolgozni a helyi pincészeteknek. Visszatekintve, 25 évvel ezelőtt, a háttérbe szorított, „balatonmelléki” időben, elég bátor ötletnek tűnt zalai borkészítésbe kezdeni. Soha nem merült fel bennetek, hogy máshol, egy „bejáratott” borvidék kitaposott útját követve próbáljatok szerencsét?
– Nem. Mondhatnám, hogy a kérdést sem értem. Elképzelni sem tudom, hogy máshol fogjak szőlőtermelésbe, mint a szülő- és lakóhelyem. Nagy szerencse nekünk, hogy erre a vidékre születtünk, amit szeretünk, csodálunk, ezért az külön kihívás, hogy a magunk eszközeivel, a borainkon keresztül mások figyelmét is ráirányítsuk Zalára. A zalai dombok lankáin meghúzódó szőlőterületek terméséből készült borokkal pedig igazán nincs szégyellnivalónk, sőt, a fogyasztók visszajelzései és az eredményeink alapján látjuk, hogy jó úton járunk.
– Hogy sikerült az első évjárat? Milyen emlékeitek vannak ez első szüretről, a fejtésről? Milyen bort palackoztatok?
– A „hivatalos” verziót mondjam, vagy az igazat? Hiszen a kezdők szerencséje mellett a kezdők rutintalansága, tapasztalatlansága is jelen volt a kezdeti években. Az első közös borunk bizonyosan Chardonnay volt, hiszen az volt az első szőlőterületünk, de nem sokkal rá már Rizlingszilváni is volt a megvásárolt szőlők között.
Az első szüretekre, mint családias eseményekre emlékszem, az első borainkkal kapcsolatosan elővehetnénk az okleveleket, van belőlük jópár, mégis két történet jut eszembe. Az egyik első borunkat kóstoláskor Tóth Loon elnevezte „Chardonnay-királynak”, amire nagyon büszke voltam. Aztán egy következő évjáratú Rizlingszilvániról hangzott el az akkor még Kertészeti Egyetem tanszéki kóstolóján, hogy ez az a bor, aminek kapcsán át kell gondolnunk a fajtával kapcsolatos eddigi fogalmainkat. A Rizlingszilvánit akkoriban ugyanis mindenki kicsit lesajnálta, de megmutattuk, hogy abból is lehet nagyszerűt alkotni.
– Ahogy sorban érkeztek a csemeték, őket is vittétek a hegyre, nekik is életük része volt a szőlő? Mi a helyzet most, hogy már nagyok, és a tételeket is megkóstolhatják?
– Ahogy az én gyermekkoromban is, a mi családunkban bárki megkóstolhatta már gyerekként a borokat. Hangsúlyozom, megkóstolhatta, és annyi! Én azt gondolom, hogy aki ilyen környezetben, miliőben találkozik a borral, abból baj nem lehet. Mi sohasem az alkoholt keressük a borban, az ízek, zamatok tobzódása, ami élvezetet okoz számunkra. Nem beszélve arról, hogy a kóstolás mellett sokat hallanak a bor kulturális vonatkozásairól. Mivel pedig a gyerekek részt vesznek a szőlő- és pincemunkákban (igaz, csak az iskolai szünetekben), megtanulják, mennyi tervezés, munka kell ahhoz, hogy eljuthasson a bor a kóstolásig. És ahogy nőnek, egyre inkább kikérjük a véleményüket is egy-egy tétel kapcsán.
– Mikor vettétek először észre magatokon, hogy egy zalai pincészet küldetésén, értékein gondolkodtok? Hogyan alakult ki az őszinte, emberközeli borok koncepciója?
– Nekem Zala a mindenem. Itt születtem, rövid kitérővel vissza is tértem és nem is vágyom máshová, minden ide köt. Nem adott helyek, látványosságok, települések, amik megjelennek előttem, ha Zaláról kérdeznek, hanem a táj maga, ami a megye minden szegletében elvarázsol. A szelíd dombok, tavak, patakok, a Zala folyó, amiben megtanultam úszni, azok az erdei vagy hegyi utak, ahol futottam, bringáztam, vagy csak sétáltam. A kilátás a Csáfordot Bezeréddel összekötő hegygerincről, majd az út végén a kis kápolna; a sümegi vár távoli látképe Barátok hegyről vagy az aranyodi dombokról lenézve a virágzó rétek, napraforgó táblák. De itt vannak a tölgyesek, bükkösök és fenyő erdők, a rétek, kaszálók, ahol a szénabáláról figyel a gólya; és hát persze a szőlőhegyek.
Ezek részben letűnt korok emlékei, és azért ejtik rabul a képzeletet, részben a jelenünk is, ami tenni akarásra sarkall, büszkeséggel tölt el. A Dóka Éva Pincészet működése kizárólag ebben a kontextusban képzelhető el, és ettől emberközeli.
Még nincs vége! Az interjú második részében szó kerül majd a Szeszgyárról, a kedvenc borokról, a Hegykéről, a jövőbeni tervekről, és még sok érdekességről – tartsatok velünk!
